2024-09-27

                                MOTTÓ: ÖNGÓLOK...

Tegnap ugye arról volt szó, hogy feljönnek bosszantó dolgok, amikkel szembe kell néznünk, de tudva közben azt, hogy a háttérben minden úgy rendeződik, ahogy köll és minden abba az irányba halad, ami a Nibiru megjelenése óta tapinthatóvá vált a TÉR-ben: a szelekció felé.

Tudjuk: ocsú és búza...
Magos és üres..
Nem keveredhet többé!
Ahol még "fennforgás" van – ott jönnek a tanítások és tanulságok. Arról, és AZT LÁTTATVA, hogy hol NEM ÉLJÜK, amiről beszélünk! 
Leginkább akkor, amikor valamilyen veszteség ér minket...
Mennyire "tudjuk", miként működik a létezés, ugyanakkor ha valaki távozik az örök vadászmezőkre, vagy akár "simán lelép" mellőlünk, teljesen összerogyunk és belesüppedünk a legmélyebb önsajnálatba. Hiába minden "tudás": nem tudjuk MEGÉLNI JÓL a hiányt, ami nem is lehet hiány, ha TUDJUK, AMIT TUDUNK. Miért? Mert nincs meg a BELSŐ MÉLTÓSÁGUNK. Mert úgy szerettünk, hogy FÜGGTÜNK. Hogy KAPASZKODTUNK. RAGASZ-kodtunk.
Tudom, nem könnyű úgy szeretni, hogy abban meg legyen mindkét egyén MAGASZTOSSÁGA.
A másik tisztelete. Önálló, szabad lényének a TUDATOSÍTÁSA. Úgy, hogy közben tudjuk saját, önálló szabad lénységünket is. Örülni, megbecsülni, amíg velünk van a kölcsönösség, az adás-kapás egyensúlyának megtartásának mentén. Legyen az társ, vagy gyerek, vagy barát.
"TUDNI" kell a másikat. Érezni és érteni.
DE EZ SOHA nem fog menni, ha MAGUNKAT nem érezzük és nem értjük.
Mert ha MAGunkat nem érezzük és nem értjük, akkor az egész LÉTEZÉST nem érezzük és értjük.
Mert minden BENNÜNK.
És nem kint.
Ha tudom, hogy minden ÉLET BENNEM van – akkor nem kapaszkodhatok senki MÁSÉBA.
Nem láncolhatom magamhoz, és én nem láncolhatom magamat őhozzá.
A hűség nem egyenlő a tulajdonlással. Nincs olyan, hogy "ENYÉM VAGY!" A legnagyobb TÉVEDÉS ez a kijelentés!!! Mi EGYÜTT VAGYUNK – amíg közös utunk tart. SZER ELEM-ben, szeretve, tisztelettel és elfogadással. Együttműködésben, közŐS-ségben. És ha az út véget ér, bármilyen okból is, akkor ÖRÖMMEL elengedve a másikat, hisz aki "átlényegül", eleve ÖRÖMLÉTBE távozik, így az ő öröme, az "ÉN" öröme is egyben. Aki ehelyett "gyászt" érez – bizony még NINCS ÉRTÉSBEN.
A hiány természetesen kínozhat – de épp a TUDATOSSÁG az a kulcs, ami az ELME problémáira feloldást tud adni.

Ragaszkodni nem csak valakihez lehet – hanem valamihez is. Tárgyakhoz, megszokásokhoz, elvekhez, hitekhez, vallásokhoz, munkához, lakóhelyhez... Ezekkel kapcsolatosan is kapjuk folyamatosan a próbákat az elengedést illetően. De nem úgy, hogy majd nem lesz magántulajdonunk, mert a világkormány erre gyúr. NEM. Ez megint csak a torz tükör torzítása. Hanem úgy, hogy el tudunk-e bármit úgy engedni, hogy nem fáj és nem is hiányzik, ha el kell engedni. BENT. Magunkban...
Egyébként simán meg tudjuk tenni, ha NINCS BENNÜNK AKARÁS!
A tegnap ajánlott film remek példával (Az ALKU címmel) szolgált az AKARÁSról és a SORS kierőszakolásáról. Lehet a beakadt elme kattogását követni, a JELEKET notóriusan figyelmen kívül hagyni, belemenve akár MÉLTATLAN alkukba és helyzetekbe is - a vég ilyenkor mindig ÖNGÓL LESZ. 

Most ilyen "öngólos" helyzeteket láthatunk magunk körül tanulságképpen, vagy élhetünk meg akár saját magunk is, ha érintve vagyunk. De soha ne feledjük: minden ÉRTÜNK, a saját ÉBREDÉSÜNKÉRT... MAG-unkhoz TÉR-ésünkért...

(Kép forrása: VAGABUND)